SUHL
1950-1961
A
Simson testvérek, Löb és Moses a thüringiai Suhlban 1856-ban vasművet alapítottak
(Suhler Eisenwerk), és többek között sportfegyverek, gyerekkocsik és lovas
kocsik gyártásával gyorsan ismertté váltak Thüringia határain túl is. 1896-ban
már kerékpárokat is készítettek, ami a második Simson-generációnak az 1911-ben
beindult autógyártással együtt további tekintélyt szerzett.
A
fő üzletág azonban mindig is
a fegyvergyártás volt, s emiatt a családi vállalkozás 1933 után egyre inkább a
nácik látókörébe került, akik Suhlt a hadiipar sarokpillérévé kívánták
fejleszteni. A Simson-család zsidó származása miatt 1935. november 28-án a nemzetiszocialisták
kisajátították az üzemeket, a tulajdonosok Dél-Amerikába menekültek, a patinás
név pedig eltűnt, és átadta helyét a Berlin-Suhler Waffen und Fahrzeugwerke
GmbH-nak (Berlin-Suhli Fegyver- és Járműgyártó Kft). A márkajel BSW lett. Ezek
után némileg meglepő módon a suhli gyár is belépett az akkortájt divatos
kismotor-gyártásba, s 1936-tól - történetében először - motorizált
kétkerekűeket készített, adó- és jogosítványmentes, 100-as motorral. A szakma
motorizált kerékpárnak nevezte ezeket a szerkezeteket, amelyeknek
pedálhajtással és Németországban a legkisebb motorral szerelve a népi
motorizálást kellett szolgálniuk. Az 55 km/h végsebességű BSW 100-asokból a
háború megkezdéséig évente háromezret készítettek 1941-ig: Ekkor - miközben a
cég Gusloff-Werke Waffenwerk Suhl néven
működött tovább -, megszűnt a
mopedgyártás.
1945 júliusában, az elvesztett háború után a németországi szovjet katonai
adminisztráció átvette a gyárat, majd 1946-ban leszereltette. A régi, megóvott
épületekben azonban hamarosan megkezdődött a vadászfegyverek, gyerekkocsik és
kerékpárok gyártása, amelyek jóvátételként a szovjet piacra kerültek.
1947 márciusában az új hatalom a suhli gyárat az SAG (Szovjet Részvénytársaság)
Awtowelo Moszkva nevű cég weimari kirendeltségébe olvasztotta be. A hamarosan
általánosan használatos SAG Simson gyár vagy az Awtowelo Simson gyár
megnevezésekkel a nagy hagyományú név visszatért Suhlba.
1947 végén a gyár német vezetősége megkísérelte meggyőzni a tulajdonosokat egy
125-ös motorkerékpár gyártásának hasznosságáról, a szovjetek azonban nem
engedélyezték a dolgot.
Egy évvel később, 1948 decemberében (a gyárat már hivatalosan az Awtowelo
Szovjet Állami Részvénytársaság Suhli Kerékpárgyárának nevezték el) viszont
meglepő módon épp a szovjetek rendelték el egy középkategóriás motorkerékpár
kifejlesztését. A német konstruktőrök számára kijelölt feladat (250 cm3, 12 LE,
egyhengeres, négyütemű OHV-motor, négyfokozatú sebességváltó, kardántengelyes
meghajtás, zárt első és hátsó teleszkópok) erősen emlékeztetett a szinte
ugyanabban az időben Münchenben fejlesztésalatt álló BMW R 25-re. És
ez nem teljesen véletlenül történt, hiszen az eisenachi BMW-gyár szintén az
Awtowelo-csoporthoz tartozott. Ne feledjük, a BMW R25-öst csak 1950-ben hozták
ki!
Az AWO 425 motorja Helmut Pilz és Ewald Dähn mérnökök alkotása volt,
felülszelepelt, oldalt vezérelt (ohv) konstrukció. 1949 júliusában mutatták be
az első három kísérleti mintadarabot; egy évvel később pedig már 25 kész gép
állt az időközben újjáépült gyár területén. 1950. december 21-én futott le a
szerelőszalagról az ezredik piros tankos, egyébként feketére festett AWO 425
(Awtowelo, 4 ütem, 250 cm3), amelyet, akárcsak elődeit, vasúton szállították a
sztálini birodalomba. 1951-től először csak a német állami hatóságok
használatában, majd az utcákon is egyre gyakrabban lehetett találkozni a
motorkerékpárral. Kívánságra az AWO-t gyárilag Stoye oldalkocsival lehetett
rendelni. A konstrukciót állandóan továbbfejlesztették, így a például
teleszkópvilla 1952-ben hidraulikus csillapítást kapott, a kipufogó 1954-ben
szivar formájú lett, és módosították a sebességváltót. 1952. május 1-jén a
Szovjetunió átadta a Simson gyárat az NDK-nak, ahol először VEB IFA Werk
Simson, majd VEB Fahrzeug- und Gerätewerk Simson Suhl néven működött. A
vadászfegyvergyártást leválasztották a gyárról.
1955 végén mutatták be az AWO 425 S típust. Az S betű a sportváltozatot jelölte,
ami egy teljesen új futómű-konstrukciót és tetszetősebb vonalvezetést takart. A
motor és a kardánhajtás szinte változatlanok maradt; a henger és a hengerfej
átdolgozása és a 25 mm-es karburátor alkalmazása azonban lehetővé tette a
teljesítmény 14 lóerőre emelését. A régi AWO 425 megkülönböztetésül a Tjelölést (Touren) kapta, s
teljesítménye 12 LE maradt. 1955-ben Suhlban a mopedgyártás bevezetésével
Simson 425 T-re és Simson 425 S-re változott a típusjelölés, de az NDK-beli
motorosok körében a suhli négyüteműek mindig AWO-k maradtak. A névváltást
jelentős részben az export indokolta, a Simson 425-ösök közül sok kelt útra
Romániába - olajért cserébe. Az S modelleket 1956-ban kétféle üléssel kínálták,
egy elég különös alakú duplanyereggel, és a sokkal csinosabb, vékony
húzórugókkal és laticelbetéttel kényelmessé tett külön üléssel, melyek közül az
utóbbi egész a gyártás befejezéséig megmaradt. Az exportváltozat új fényezést
és az üzemanyag-tartályon krómbetétet kapott. 1958-ban többek között egy
hosszabb kipufogódob jelentett újdonságot, s a dugattyú és a henger teljesen új
kialakításával az S típus teljesítményét 1961 tavaszán 15,5 lóerőre emelték. A
60/90 Watt (korábban 45/60) teljesítményű dinamó ugyanúgya használati értéket
növelte, mint a kettős hatású lengéscsillapítók.
Kétségtelen, hogy a Simson 425-ös a legjobb és legszebb motorkerékpár volt,
amelyet az NDK-ban valaha is gyártottak. Az 1961-es döntés, miszerint a
mopedgyártás javára le kell állítani a négyüteműek készítését, az NDK
gépjármű-történelmének egyik sötét fejezete volt. 1962 januárjáig, a gyártás
utolsó hónapjáig mintegy 209 ezer AWO hagyta el a suhli Simson-gyárat. A 425 T
gyártását ésszerűsítési okokból már korábban, 1960-ban befejezték.
SIMSON SPORT
Igazán kiegyensúlyozott formában, teljesítménnyel és gazdaságossággal
mutatkozott be a Simson-Sport négyütemű, klasszikus építésű modellje. A jármű
gerincét egy csavarodásmentes, zárt kettős csőváz képezi. Az első kereket
hosszú löketű, 150 mm rugóúttal rendelkező és hidraulikus csillapítású
teleszkópvilla vezeti. A hátsó kerék a lengőkaron rugóstaggal támaszkodik. A
rugóstagokat időközben továbbfejlesztették. Most ezek kettős hatású,
hidraulikus duplakamrás lengéscsillapítók, amelyek a 100 mm-es rugóút mellett a
hátsó kerék kifogástalan talajfogását biztosítják. A pótutassal való
közlekedéshez a hátsó rugót rugóstagra történő átállással megfelelően elő
lehetett feszíteni. A motor-sebességváltó egységet a vázra újabban már gumiba
ágyazva rögzítették. Ezáltal a keresztben forgó főtengelyű motor rezgéseit
teljesen el lehetett tüntetni. Ez nagyon jó menetkényelmet és a
hajtómű-részegységek hosszú élettartamát eredményezte.
Az egyhengeres négyütemű motor négyzetes furata és lökete 68 mm, ami 247 cm3
lökettérfogatot eredményez. 1:8-as sűrítési viszony mellett a motor 14 LE-t
teljesített 6300/min.-nél. A nyomatékgörbe nagyon lapos lefutású, amiből a
fordulatszám és a teljesítmény egyenletes emelkedése adódik. Szóló üzemmódban 4000/min.-hez
negyedik fokozatban kereken 70 km/h sebesség tartozott, oldalkocsis áttételnél
pedig mintegy 60 km/h. A 425 S hengerfejét teljesen átszerkesztették, és szilva
alakú égésteret kapott, amivel az üzemanyag-levegő keverék jobb átörvénylését
érték el.
A ferdén függesztett szelepek V-alakban helyezkednek el és az oldalt fekvő
vezérműtengely emelőtőkén és nyomórúdon, valamint tűgörgős csapágyazású
szelephimbán keresztül mozgatta őket. Az új, 25,5 mm-es körtolattyús porlasztót
15°-ban megdöntve csatlakoztatták a hengerfejre, úgy hogy a szívócsatorna
szinte egyenesen az égéstérbe vezet. A csillapított levegőt a motor az ülés
alatt borításból szívta, így a légszűrő az ülés levétele után válik
hozzáférhetővé. A motor kenése nyomás alatti kényszerolajozású. Az olaj
tisztítását a fogaskerekes olajszivattyú szívócsövén lévő szita, az olajteknő leeresztőcsavarjában
lévő mágnes és a forgattyútengelyen lévő terelőlemez biztosította. A
gyújtószikrát a vezérműtengely fordulatszámával forgó mágnesgyújtás
biztosította.
A menetirányban fekvő forgattyús tengely forgatónyomatékát egy egytárcsás
száraz tengelykapcsolón keresztül vezették a négyfokozatú sebességváltóba. A
hátsó kerék meghajtását kardántengely vette át. A tengely a sebességváltó
kimeneténél gumitárcsával a keréknél pedig tűgörgős keresztcsuklóval
csatlakozott.